Lelkes kezdő koromban egy patinás budapesti gimnáziumban gyakorló tanítottam. Hatosztályos gimnázium, jólszituált családok gyermekei, akiknél otthon a tanulás-tudás érték. A vezető tanárom, hogy ne csak a nyelvet tanítsa, időnként némi erőnléti edzést is beiktatott, már ami az életre való felkészítést illeti. Ekkor futott bele a jól ismert, unásig koptatott mondatba, miszerint az életnek tanulunk, nem az iskolának. Erre az egyik nagyszájú ifjú belekotyogott: inkább a nyelvvizsgának. Derültségre számítottam, vagy legalább némi ellenkezésre, de hiába. Sőt, néhányan győzködni is kezdték a tanerőt, hogy csak az számít, mi hány pont, abból pedig milyen papír lesz, mert aszerint nő vagy csökken az esély az egyetemi felvételin.
Valakinek van vagy kedve nyelvet tanulni, vagy csak kényszerből teszi. Ha ez utóbbi, akkor viszont ne számítson hatalmas sikerre. A tudásvágy - ha nem ölik ki ideje korán belőlünk - ismeretlen energiákat képes mozgósítani. Mert nagy öröm megszólalni egy másik nyelven. Megértetni magam, és felfogni, mit mond a másik. Erre is van egy régimódi mondás: ahány nyelvet tudsz, annyi embert érsz.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.